5. fejezet

Lent ültem a nappaliban a zenecsatornákat kapcsolgattam, mikor egyik pillanatban megcsörrent a telefonom, gyorsan kihalásztam a zsebemből , megsem néztem a kijelzőt mégis kiaz. Reménykedtem, hogy az igazgatónő lesz a jó hírrel.

- Igen? – szóltam bele vidáman.

- Szia An –köszönt a vonal másik végén az illető. – már otthon vagy?

- kiaz? – kérdeztem vissza kicsit sem kedvesen.

- otthon vagy már? – ismételte meg az előző kérdését kissé türelmetlenkedve.

Válasz nélkül leakartam csapni a telefont, mikor megszólalt a csengő. A telefont ledobtam a díványra.

- megyek máááár – kiáltottam, miközben a papucsomat próbáltam a lábamra erőszakolni.

A csengő folyamatossan szólt, mintha rádőltek volna. Nagy levegőt vettem a bejárati ajtó előtt, mert már szinte ott voltam, hogy kitépem volna az ajtót a helyéből. Óvatossan lenyomtam a kilincset, kis résen próbáltam kikukkantani, hogy mégis ki lehet az, de valahogy nem sikerült. Csak egy mellkast láttam magam előtt, sőt nem is mellkast inkább csak azt takaró kissé kopott fekete felsőt.

- látom hogy ott vagy – nevette el magát az illető és nyomta az ajtót befele gyengéden. Az ajtó végül teljesen kinyílt. . Én nem is eszméltem fel, hogy mégis ki áll előttem sokkolt az előbbi telefonhívás.

- Ádám??? – néztem fel rá.

- életnagyságban.-  elmosolyodott , és lépett egyet előre, jelezve, hogy engedjem be.

- mit akarsz már megint???- léptem előre, ő ezzel hátra és így sikerült bezárni magam mögött az ajtót.

- csini a papucsod – nézett rá én megjátékossan megmozgattam a lábujjaim így a rénszarvas piros orra is megmozdult.

- ahh ... mit akarsz? – kérdeztem kicsit türelmetlenkedve.

- beszéljük meg – nézett le rám csillogó barna szemeivel.

- cch.. nincs mit megbeszélnünk – túrtam bele a hajamba. – nos csak ennyi lenne ?? – húztam fel a szemöldököm. A összeráncolódott homlokkal vártam a válaszát , reménykedtem benne már, hogy soha többé nem fogom látni őt. Utálom őt amit velem tett, de viszont van egy részem amelyik meglássa azt a két csodaszép szempárt és egyszerűen elfelejtet velem mindent.

- nos akkor sziaa.- nyúltam a kilincs felé mikor elkapta a kezem és magához rántott. Az illata mesés, az ölelése védelmező ; hiányzott.

- látom hogy te is akarsz még engem – tűrt egy kósza hajszálat. Így tisztán elémtárult ismét a két csodaszép szempár. Aprót beleharapott telt ajkába , közben pedig a tekintete hol a számon hol pedig a tekintetemen fürkészte. Egyre közeledett felém, szívem gyorsabban vert az átlagosnál, előtörtek a régi emlékek, nem tudtam magamon uralkodni, hagytam magam elvarázsolni.  Ahogy behunytam a szemem és átadtam magam a varázsnak .... bevillant egy kép a múltból, feleszméltem és berohantam az ajtón, becsaptam magam mögött azt. Nekidőltem az ajtónak, majd lecsúsztam, kezeimmek körbefontam lábaim, fejem térdemnek hajtottam és nagyokat sóhajtoztam. Nem, nem kell ő nekem; ráztammeg a fvejem. A csengő folyamatossan szólt ,de én már nem is törődtem vele. Figyelmen kívül hagytam. Könnyeim szabad utat nyertek, közben pedig a csengő is elhallgatott.

Már nem is tudom mióta kuporoghattam az ajtó előtt, csak arra lettem figyelmes, hogy valaki beakar jönni.

- nemtuudom kinyitni – hallottam anya hangját.

- várj majd én – ismét hallottam egy közeledő hangot. Apa volt az.

Szemeim elkerekedtek és jobbnak láttam most rögtön felpattani és letörölni a könnyeim nehogy még valami kárt tegyen a saját apám bennem. Beeresztettem az ősöket.

- sziasztok- próbáltam mosolyt erőltetve ajtót nyitni.

- szia kicsim – lépett be elsőként anya.

- mit nem tudtál ezen kinyitni? – értetlenkedett apa, aki meghökkenten nézett rám, hogy mégis, hogy a franbca teremtem oda olyan gyorsan, mikor máskor félóráig könyörögnek, hogy leagalább jöjjek le vacsorázni.

- merre voltatok?- tettem fel gyorsan a kérdést, nehogy anya előzön meg azzal, hogy ő magyarázkodni kezd.

- kivittük Lucyékat a repülőtérre. – válaszolt anya.

- én elsem búcsúztam- szomorodtam el.

- hívtunk – mondta apa, közbe pedig lehuppant mellém a kanapéra.

- jaaaj , hogy az te voltál? – kaptam a fejemhez.

- nem, nekem nem vetted fel. – nyúlt a távirányító felé.

Itt már kezdtem egy pöppet megilyedni, de ez úgy látszik látszódott is , mert anya ráiskérdezett, hogy minden rendben van –e , persze én aprót bólogatva jeleztem, hogy minden príma.

- nem vagy éhes?- kiabált utánam anya mikor a lépcső felénél jártam.

- neem – fordultam vissza ismét boldogságot színlelve

Nem akartam őket ezzel terhelni. Felmentem a kis birodalmamba, hassal ráfeküdtem az ágyra, majd bedugtam a fülhallgatót a fülembe és elengedtem életem második értelmét a zenét. Imádom a zenét , én is híres énekesnő akartam lenni tinikoromban mint ahogy a lányok többsége, de hát nem jött össze, nagyon is hiányzik belőlem a tehetség, na meg persze színésznő, az évek során gyakoroltam műsírást és azt legalább sikerült is elsajátítanom.

Oldalra feküdtem az ágyon , lábaimat felhúzta , végül elaludtam.

Reggel arra keltem fel, hogy valaki böködi az oldalam, anya volt az.

- jézus!! Mennyi az idő? – pattantam ki az ágyból.

- idő van – nevetett fel anya

- igen de mennyi???-  dobáltam ki a szekrényből a ruhákat.

- mit vagy ilyen izgatott? – ült le anyu az ágy szélére.

- igaz is – vontam vállat, majd úgy csináltam mintba lassított filmekben.

- 7:20 – dobott meg anyu egy párnával.

- miiii??? – rohantam be a fürdőbe.

Lezuhanyoztam, fogat is mostam gyorsan a zuhany alatt. Felkaptam valami ruhát a földről, magamrakaptam és rohantam le a lépcsőn már épp kilincset nyomtam le, mikor anyum utánamszólt.

- Anna.. cipő- kapott anyu a szája elé, nem bírta visszatartani a nevetést.

- tudom- játszottam mintha tudtam volna. Gyorsan felkaptam a földről, hogy elérjem a sulibuszt, most valahogy nem volt kedvem sétálni. Telefonomat is otthon hagytam, utálom , hogy nincs nálam az a készülék, elvagyok veszve nélküle.

Álmos tekintettel elfoglaltam egy helyt a buszon, sajna csak a büdöske mellett volt hely, de amilyen fáradt voltam még mellé is képes voltam leülni.  Izzadság szag, az elhasznált levegő lepte el a buszt. Alíg vártam, hogy odaérjünk és kitegyem a lábam a betonra.

A szekrényemnél kivettem azt a pár könyvet ami szükséges volt erre a napra. Mikor zártam volna vissza a nyikorgó ajtót , valaki megszólal a hátam mögött:

- pakolj mindent vissza, te most velem jössz. – állt meg mellettem a morcos tekintetű iskola titkárnője. Sosem volt szivemcsücske a nőszemély, de szótfogadtam és követtem az utasításait.

Az igazgatónő ajtaja felé vezetett. Nagyon ideges lettem, féltem az eredménytől. Otthon pedig olyan érzés kapott el, hogy igen biztos, hogy én nyertem meg, mostanra teljesen elbizonytalanodtam. Tenyerem izzadni kezdett, a víz kivert. Teljesen rosszul lettem, féltem , hogy elutasító választ fogok kapni.  Nagyon sokat jelentene, ha megnyerném, mert persze az angoltudásomat is fejleszteni tudnám és láthatnám Londont; kedvenc városaim egyikét.

- fáradj beljebb- hallottam a választ az asztal mögül, mikor kinyitotta az ajtót előttem a titkárnő.

- Jó reggelt!- próbáltam nyugodtnak tűni.

- nos Anna – sóhajtott egy nagyot az igazgató.megfagyott bennem a vér. Nem számítottam semmi jóra, teljesen bepánikoltam. Akartam ezt a nyereményt. Elbizonytalanodva helyet foglaltam az egyik fotelben, majd kitágult szemekkel vártam a diri mondanivalóját.

- van valami itt számodra- nyúlt mélyen a fiókjába, elővett egy papírt.

Nagyokat nyelve figyeltem mit tevékenykedik előttem a középkorú nő.

- tessék – nyújtotta át az üres lapot.

- miez?- néztem rá kérdően.

- fordítsd meg. – dőlt hátra összekulcsolt ujjakkal

Szemem behunytam, egy nagylélegzetvétel után megfordítottam a papírt. Szemem elkerekedett, könnyek gyűltek a szemembe,de ez másfatjta könnyek voltak, ezek a büszkeség és az öröm könnyei voltak.Büszke voltam magamra, hogy sikerült megcsinálnom. Kezeimmel arcomat betemettem és a papírt kémleltem amit eközben az asztalra dobtam. Nem hittem el, nem hittem el, hogy tényleg sikerült. 2 nap múlva utazom Angliába. 2 teljes nap múlva??

- 2 nap múlva? – olvastam fel hangossan felnézve a igazgatóra. Ő csak bólintással válaszolt.

- én azt hittem, hogy nyáron lesz. – értetlekedtem.

- nem, most lesz..mibaj?

- öö.. háát.. érettsé... – szomorodtam el.

- jaj tényleg hisz te végzős vagy- vágott közbe.

-szóval .. tessék- tóltam vissza a papírt szomorúan.

- mit csinálsz? – ráncolta össze a homlokát.

- háát.. én érettségizem, nemtudok most elmenni... nemakarok osztálytismételni, írásbeli rész megvan.

- ugyanmáár. .. akkor nyáron leérettségizel.

- komolyan??? Ez lehetséges?- tátottam el a szám. De sajna nem kaptam erre a kérdésemre választ, ugyanis megcsörrent a telefon így aztán az igazgatónő kizavart.

A papírt szorongatva álltam az igazgatónő ajataja előtt, nem akartam elhinni. 2 nap múlva Anglia.. saját erőmből sikerült ezt összehoznom, ugyanis most a családunk sem volt olyan helyzetben, hogy megengedhessem ezt magamnak. Így aztán a szállás, az oktatás, és néhány napra a kaja is bevan biztosítva; valamennyi költőpénzt kell csak magammal vinnem, amit kajára költhetek. Hatalmas vigyor terült el az arcomon nagyon szerencsésnek éreztem magam, 6 hét az egyik kedvenc városomonban.

Alíg vártam , hogy hazaérjek és közöljem a jóhírt a szüleimmel, nem bírtam magammal, nem tudtam őket még felhívni sem, mert már az elején is említettem a telefonom otthon marad a nagysietség miatt.

Hazaérve berontottam a házba, kiáltoztam össze-vissza szüleimnek, de hiába a ház tiszta üres volt. Gondoltam, hogy felhívom őket,ledobtam a táskám az előszobában és rögtön felrohantam a szobámba. A telefonom az ágyon hevert, gyorsan felkaptam és tárcsáztam ki a számot, de egy pillanatra megálltam. Nem lenne jobb ezt személyessen közölni velük a vacsoránál?  - gondoltam. Mégsem hívtam fel őket, visszadobtam a készüléket az ágyra és kapcsoltam valami zenét a laptopomon, ami felvolt kapcsolva. Felvolt kapcsolva?? Ki kapcsolta fel? Én már vagy 2 napja nem voltam fent rajta. Összehúzott homlokkal emlékeztem vissza. Vállamat megrázzva, már nem is törődtem vele. Kapcsoltam valami pörgős zenét és ugráltam, mint valami tomboló tinilány aki találkozik a kedvenceivel.

...

- Anna???- kopogott anya az ajtón.

- ANYAA!- vetettem magam a nyakába boldogan.

- mi történt?- kérdezte meglepetten.

- apa már otthon van?- engedtem el.

- igen most értünk haza. – mosolyodott el.

- mondanom kell valamit.- rángattam le a lépcsőn. Nem bírtam ki vacsoráig, minnél hamarabb közölni akartam velük a jóhírt.

-üljetek le – húztam őket a konyhába.

- mi történt?- kérdezték egyszerre mosolyogva.

- nézzétek- mutattam fel a papírt.

-miez? – vette el tőlem apa.

- Nyertem – próbáltam nyugodtan válaszolni- ez a fogalmazás , tudod amit írtam. És ..

- 2 nap múlva?? – olvasta fel hangossan édesanyám, és édesapámra nézett aprókat

bólogattam, majd megszólaltam :

-tudoom érettségi meg minden, de nyáron ...

- nyáron akarsz leérettségizni??- kérdezte apa kicsit olyan „ mégis hogy gondolod ezt?“

hangnemmel.

-igeen..- adtam a választ halkan.

- szó sem lehet róla. Mi lesz akkor az egyetemmel? 6 hét miatt amit...

- apa fejlődhetne az angoltudásom is, és tudod, hogy mennyire vártam ezt, megdolgoztam

érte, kérlek- ültem le velük szembe. A mosoly is lehervadt közben, mert egyáltalán nem

erre a reakcióra számítottam. Anya nem mondott semmit, inkább csak hallgatta a

konverzációnkat.

- nem és kész, nem nyitok vitát. – tolta el maga elől a papírt. Szomorúan felrohantam

a szobámba és bezárkóztam. Miért nemtudom valóra váltani az álmaim. Mindig van ami

közbe jön. Ekkor támadt egy ötletem, gyorsan a telefonomért kaptam és felhívtam

a nővéreimet.

Igen van  2 nővérem is , de ők már kirepültek a családi fészekből, így aztán a törénet során

nem nagyon kerültek szóba, ső azt hiszem, hogy egyáltalán nem is említettem őket. Szóval

felhívtam őket, megbeszéltem mindkettejükkel egy találkát , és ott mindent elmeséltem

nekik, hazafele már velem tartottak.

- Megjött az erősítés??- nevetve nézett végig rajtunk

- Szia apa- üdvözölték mosolyogva aput.

- anya hol van? - néztem körül.

- kint. Hátul eteti a halait. – bökött az ujjával említett irányba.

Hátramentem anyához.

-anya .. bejönnél egy percre.- mosolyogtam rá.

-ugye nem kupaktanács?- elmosolyodott, ahogy meglátta 2 nővéremet mögöttem. Nagyon

örültek egymásnak, mintha 1000 éve nem látták volna egymást, pedig nem kevésszer van együtt a család. Bevonultunk a konyhába, elfoglata mindenki a helyét és mind a 4en apu felé meredtünk.

- most mivan? – nevetett fel. Igazán jó kedve volt. Nem tudom mitörtént vele, hisz mikor közöltem vele , hogy mivan eléggé visszautasító volt.

- nos apa, azért jöttünk ide, mert halljuk nem akarod elengedni a lekisebb kislányodat Angliába- vázolta fel a tényeket az idősebbik, a középső helyeslően bólogatott.

- jaj ugyanmár , perszehogy , elengedem..- nevettek fel a szülők.

- MIVAN?- kerekedtek el a szemeim.

- tudod Anna , míg te fent duzzogtál , addig megbeszéltük anyáddal. Nos beleegyünk.- mosolyogtak.

- komolyan akkor ezért jöttünk ide? Ezért kellett ??- nevettek fel a nővéreim. Én csak meredten tekingettem magam felé. Nem hittem el az előbb hallotakat.

- Anna mi akartunk szólni, de olyan gyorsan kirohantál az ajtón.- mosolygott anya.

Nővéreim szúrós pillantásokkal jutalmaztak, én zavarodottan elmosolyodtam.

- a francba, pedig olyan jó beszéddel készültem – könyökölt megjátszott csalódottsággal az idősebbik.

- miattunk aztán előadhatod – mondta apa.

- nem, megtartom következő alkalomra, felhasználom majd akkor.

- itt alszotok? – állt fel az asztaltól anya.

- hahó Anna.. itt vagy? – legyintgette a kezét előttem a fiatalabbik nővérem.

Fejemet megráztam, hogy térjek vissza a valóságba és felkiáltottam : KÖSZÖNÖM!!!!!! – öleltem meg a szüleimet egyszerre erőssen.

- mi nem is kapunk?

Aztán sorba ölelgettem mindenkit, nagyon örültem. Nem hidtem el, hogy ez velem történik.

- na itt alszotok?- ismételte meg ,de már apa.

A nővérek egymásra néztek, majd visszafordultak és egyszerre bólintotak egy nagyot. Hogy lehet minden ennyire tökéletes?? Minden összjött, bár Ádám ő nem illik bele a képbe. Vagy mégis? Nemtudom mit akarok már tőle.

A lányok és anya felmentek az emeletre, biztos a csajok régi szobájába. Én lent maradtam apuval.

- nos!- vigyorogtam,  kinem lehet fejezni mennyire hálás vagyok.

- szeretlek angyalom!- ölelt át apa. Nagyon jól esett – büszke vagyok rád. – simogatta a fejem.

- én is apa- könnyek gyűltek a szemembe, nem nagyon vannak ilyen apa-lánya pillanataink, ugyanis mi ketten vagyunk olyanok a családban , akik nehezen mutatják ki az érzéseiket. Hát igen apámra ütöttem. Egypárszor van ilyen pillanat, de mi tudjuk, hogy attól, hogy nem mutassuk ki még szeretjük egymást. Apja és lánya , hármunk közül én szoktam legtöbbet elbeszélgetni vele, imádtam mikor kiskoromban mindig a nyakába hordott, most is egypárszor megpróbálkozunk vele bár kicsit furán nézünk ki. És ő sem bír el már annyi ideig, mint régen. Imádom mikor hétvégenként kakaót szürcsölgetve átbeszélgetjük az egész éjszakát. De ez édesanyámnál sincs másképp. A barátiköröm nem a legszélessebb, báár akad egypár , de ők a legjobbak. Igen ők pedig az én szeretet családom, anyumnak bármit elmondhatok, szinte ő a legjobb barátnőm, sőt a legjobb. Voltak régebben többen, de nagyon eltávolodtunk,féreismertem őket! Lehet hogy én voltam az egésznek az oka, hogy így történt, hisz nekem is vannak rossz tulajdonságaim , bár kinek nincsenek?? Senki sem tökéletes. SZóval nagyon örülök, hogy én ilyen viszonyt ápolhatok a családommal.

Másnap reggel korán kidobott az ágy, nagyon izgultam hisz már csak pár nap választ el Angliától.  Még az óra csörgésénél is jóval előbb felébredtem. Gyorsan lezuhanyoztam, mert este nem volt kedvem, meg aztán hajnalokig beszélgettünk a családdal. Ezért is csodálkoztam, hogy-hogy nem vagyok fáradt és méghogy magamtól keltem, nem sokszor esik meg velem. A szobámba visszaérve, törölközőben neki álltam ruhát keresni; igazat megvalva , olyan korán volt, hogy még a nap sem kelt fel, így nemtudtam milyen időre számítsak, gyorsan felkapcsoltam a laptopot és megnéztem ott milyen időt mutat. Nem nagyon hidtem neki, de ma nem volt más választásom, hátha bejön amit „jósolt“. Végül egy fehér miniruhát választottam, amit egy vékony fekete övvel párosítottam; mell alatt összekapcsoltam, mivel én apró lény vagyok így ez kicsit úgy mutatta , mintha pár cm-vel magasabbnak lennék. Mivel nem napsütötte kaliforniai időjárás van itt nálunk, nem mintha lenne nyáron is olyan, na szóval így még magamra kaptam egy barackszínű zakót is. Kiegészítőként egy baglyos nyakláncot választottam ; meg egy fekete válltáskát, amibe gyorsan belepakoltam a fontosabb cuccokat. Cipőnek pedig szintén fekete színű magassarkút. Feltettem egy kissé sötétebb sminket és lementem a konyhába.  Nem találkoztam össze ott senkivel, kivolt hallva, ránéztem a faliórára a konyhában még csak fél6ot mutatott. Akkor hová is sietek? Magam sem tudom, leültem a kanapéra és kiélveztem az utolsó napjaimat itthon. Hisz másfél hónapig nem leszek itthon, nagyon hiányozni fog. Ültem a kanapén a semmibe meredve, mikor éreztem valami fuvallatot a hátam mögött. Hirtelen hátrafordultam, de nem láttam senkit sem mögöttem. Kicsi azért összerezzentem, hogy eltereljem a figyelmem felkapcsoltam a tv-t. Mesékre kapcsoltam, imádom őket, így 18 éves korom ellenére is. Egy darabig néztem aztán azon kaptam magam, hogy már ideje elindulni az iskolába. Furcsáltam, hogy senki sincs ilyenkor fent , így aztán gyorsan felrohantam; végigrohantam a szobákat elköszönni.

...

Az eltelt 2 nap alatt nem túl sokmindent csináltam: elmentem megvenni a hiányzó dolgokat a anyuval;nővéreimmel. Apa nemjött velünk, ő nem nagy híve a vásárolgatásnak, mint ahogy a férfiak többsége is így van vele. Összepakoltam a cuccaimat jó pár bőröndbe,persze több „meleg“ cuccot, hisz az ottani időjárás nem épp a napsütésről híres, aztán kaptam jó pár ölelést is a szüleimtől amit persze viszonoztam is szónélkül, mert nagyon fognak hiányozni, anyától kaptam egy-két „fenyegetést“ is hanem fogok életjeleket adni magamról, akkor hogy ne számítsak semmi jóra ha hazaérek.

...

Már az utolsó bőröndöt pakoljuk be az autónkba, mikor apa megáll bejárati ajtó előtt és átad valamit.

- miez?- néztem rá kérdően.

- egy kis apróság az útra – nyújtotta át a borítékot.

- apa már adtatok zsebpénzt. – toltam magam elől el a papírt.

- sosem árhat, tedd csak el.- ölelt meg. –hiányozni fogsz. Viszonoztam az ölelését, könnyek gyűltek a szemeimbe.

- Köszönöm .. Szeretlek. –szorítottam az ölelésemen.

Mindenki beült a kocsiba és a reptér felé vetttük az irányt. Ott leadtuk a csomgainkat, repülőjegyem megvolt már így aztán azt nem kellett vennem. 
Elbúcsúztam a családtagoktól, egy-egy hosszú öleléssel, pár puszi és egypár könny is utat tört magának. Nagyon hiányozni fognak, ilyensokáig eddig még nem voltam távol tőlük.

Addig integettem nekik míg láttam őket, majd egyszercsak már azon kaptam magam, hogy a repülőgépen ülök... apropó ruhának egy fekete ülepes nadrágot választottam ami a száránál szűkített és felsőnek egy szűkebb türkiszkék hosszúujjút, amit feltűrtem a könyökemig. Lábbelinek meg a jó öreg converse csukát. Kisebb sport táskába belepakoltam a  fontosabb dolgaimat, amit felvihettem magammal a gépre is.