4. fejezet

Sziasztok!! Itt az új rész! Jó olvasást kívánok, remélem tetszik! Véleményt írjatok! x

Gyorsabbra vettem a tempót, mert kissé megijedtem, nem is magamat inkább a kis Caroline-t féltettem. Az autó egyre csak közeledett felénk, lábaimat szedtem ahogy csak bírtam,közbe pedig próbáltam nyugtatgatni a kislányt, aki (e)közben sírásra fakadt.

A fekete autó pillanatok alatt megelőzött minket és felhajtott a járdára, épphogy csak nem gyúrt össze. Hirtelen megtorpantam ,lábaim nem mozdultak, erre szokják mondani, hogy gyökeret eresztettek a lábaim, nagyot nyelve a kocsit kémleltem és az alakot próbáltam kivenni aki a kormány mögött ült. Nem nagyon sikerült hisz az ablakok is sötétítettek voltak. Az utca csendes volt , egy lélek sem járt arrafele. Caroline-t egyre jobban kezdtem szorítani, nem bánthatja őt senki sem. A gondolkodásomból az ablaküveg hangja  zökkentett vissza, a kocsi ablakja ereszkedett le. Egyre hevesebben kapkodtam a levegőért, nagyon féltem, lábaim még mindig nem engedelmeskedtek nekem. A sírás határán voltam , mikor megpillantottam egy ismerős arcot a járműben. Egyszerre a düh és a megkönnyebülés járt át .Összeszűkített szemmekkel lépkedtem a huncutul mosolygó személy felé.

- Ádám te teljesen hülye vagy? -  néztem rá dühösen.

- Látnád az arcod - csapott a lábára nevetve.

- Tudod mit...te..ahh – összeszűkített szemmekkel megkerültem a kocsit Caroline-nal.

Várj –szólt utánam Ádám.

Szavait figyelembe sem véve sétáltam tovább.

Várj már! – futott utánam a fiú.

- Hagyjál már, azt hiszed ez vicces?? Képzeld nagyon nem az! – fogtam a kislány kezét a monológom közben.

- Nem akartalak megijeszteni, ne haragudj! – simított végig a karomon.

- Hát mégis sikerült megijesztened. – közben szúrós tekintettel néztem rá, ahogy rajtam pihentette a kezét.

- Anna..

- Bocsi, de most mennem kell, haza kell őt vinnem – néztem le a kis Caroline felé. Gonosz dolog volt tőlem az, hogy ürügyként használtam fel a kislányt, de valahogy lekellett pattintanom Ádámot.

- Anna ... mondani akarok valamit – fogta meg a karom, de hirtelen megcsörrent a telefonom. Hál” Istennek, lélegeztem fel.

- Kérlek – nézett rám nagy barna szemeivel. Imádtam ezt a 2 szempárt, eszembejutottak a régi emlékek, amelyek fejemet megrázva szertefoszlottak.

- Sietnem kell. – rántottam ki a kezem „fogságából“, elindultunk hazafele Caroline – nal.

Otthon anyáék toporzékolva vártak minket a bejárati ajtónál. Teljesen elfeledkeztem visszahívni őket. Féltem kicsit a reakcióktól, na meg persze, hogy  nem fogják már soha rám bízni egyedül a kislányt.

- Mégis merre jártál? Nem kéne felvenni ha csörög a telefonod? -  támadt le kérdésekkel anya.

- Jajj hadd már őt, itt van látod? Éppek és egészségesek – védett meg apa mosolyogva.

Caroline-t édesanyja felvitte megfürdetni, én meg mentem a konyhába kajálni valamit, mert már, majd kilyukadt a gyomrom. Csatlakoztam apum mellé az étkezőben, aki szintén  a vacsoráját fogyasztotta.

- Hogy telt a napod? – kérdezte apa két falat között.

- Elég jó volt, bár ma sem sikerült megírnom a fogalmazást. – mosolyodtam el, majd egy nagyot haraptam a szendvicsemből. – neked? – kérdeztem vissza teliszájjal.

- Eltelt, hála Istenek holnap pihenés van. – állt fel az asztaltól, hisz már befejezte vacsoráját.

Nappali felé vette az irányt, leült tvzni. Követtem én is a példáját, de előtte a tányérokat bepakoltam a mosógatógépbe. Anya is ott ült a kanapén, közéjük ültem, majd egyik karomat áttettem anyum válán, másikat pedig apumén pihentettem. Mosolyogva reagáltak. Imádom ezeket a családi tévézéseket.

Kis idő múlva felmentem a szobámba, előtte elköszöntem szüleimtől egy-egy puszival. Zuhanyozni sem volt már kedvem , így csak pizsibe öltözve behuppantam az ágyba.  Éjjeli szekrényen lévő lámpát leoltottam, majd jobb felemre fordulva az ablakot figyeltem. Nem tudtam aludni, a délután történtek jártak a fejemben. Mégis mire kell újra megjelennie?  Ahogy nézett! Elég volt belőle, Anna nincs szükséged rá! Felejtsd el őt!

Reggel kipihenten ébredtem , nem is csoda hisz már fél12 fele ját az idő. Kipattantam az ágyból, megvetettem ,  elvégeztem a reggeli kisebb teendőket, majd úgyahogy voltam pizsibe kócos hajjal leültem a íróasztalhoz.

Ma semmivel sem fogok foglalkozni csakis a fogalmazással. Telefonom lehalkítottam és az ágyra dobtam.

Visszaolvastam azt a pár sort amit nem rég írtam, majd nagy gondolkozásba kezdtem , hogy mégis, hogy folytassam.

Jött az ebédidő, de én úgy igazából nem is törődtem vele. Korgó gyomorral folytattam tovább a munkát, szünetet nem tartva , mintha odaragasztottam volna a székhez. Nem mozdultam. Minden erőmmel igyekeztem magam beletemetni a munkába, hogy még módja se legyen annak , hogy véletlenül is más elterelje a figyelmem. Persze könnyű ezt mondani, de nehéz betartani. Nem is hittem volna, hogy mennyire nehéz betartani.

- Annaa... ebéd!- rontott be anyum a szobába.

- Megőrülök!

- Bocsi nem akartam zavarni, nem tudtam, hogy már fent vagy. – mentegetőzött anya.

- Semmi gond. – tettem le a tollat, majd anya felé fordultam.

- Eszel? Felhozom. – mosolyodott el.

- Nemkell köszönöm, szeretném végre befejezni. – viszonoztam a mosolyt.

- Kéne azért enned valamit, eszel és addig hanyagolunk míg nem vagy kész, na gyere. – nyújtotta kezét egy fejbiccentés kiséretében.

- Na jóó. – adtam be a derekam, majd követtem anyut a konyhába. Köszöntem a többieknek, akik már jóízűen falatoztak.

Már én is az ebédem közepén tartottam mikor egy pár remek mondat villant át az agyamon. Gyorsan felrohantam a szobámba lefirkantani a dolgokat, hogy véletlenül se menjen ki a fejemből.

Pár óra elteltével be is fejeztem a fogalmazást, rendesen megkönnyebültem , hogy végre sikerült.

Nap hátralévő részét a családommal töltöttem, hamar eljött az este. Lezuhanyoztam, hajat és fogat mostam, aztán még egy kicsit lementem tvzni.

Telefonom beállítottam, hogy ne aludjak el az iskolából, hisz holnap kell a fogalmazást leadni. Nagyon izgatott voltam, megakartam nyerni a nyelvkurzust.

Másnap reggel pár percel a telefonom csörgésére ébredtem, gyorsan felöltöztem, reggeli teendőket elvégeztem, felkaptam a táskám, ég egyszer ellenőriztem, hogy meg – e van a fogalmazás. Konyhapultról elkaptam egy almát és mentem is suliba. Nagyon izgultam, nem is értettem, hogy tudtam elaludni.

Bementem az épületbe, mikor már az osztályom ajtajánál jártam megállított az angol szakos tanárom.

- Jó reggelt Anna.- köszönt mosolyogva a férfi.

- Jó reggelt – köszöntem illedelmessen.

- Az igazgatónő hivat az irodájába. – fogta meg a vállam , olyan ”Isten veled, soha többé nem látunk“ fejet vágott.

- Rendben, köszönöm. – sóhajtottam egy nagyot.

Kezem kissé izzadt hisz nagyon ideges voltam, mégis mit akarhat.

- Jóreggelt - léptem be az igazgatónő ajtaján.

- Szia , ülj le kérlek – bökött az előtte lévő szék felé.

Nagyot sóhajta helyetfoglaltam.

- Nyugi , csak a fogalmazást miatt érdeklődöm, hogy sikerült –e megírnod – nézett rám mosolyogva. Apró bólintással válaszoltam.

- Odaadnád, mert nekem kell leadni , mi átolvassuk aztán megy fel a főkhöz. Tudod rád mindig lehet számítani. Mosolyogva hallgattam amiket mond. Jól esett.

- Pár nap múlva aztán értesítünk, hoy mégis mi lett az eredmény.

- Sokan adták le? – kérdeztem kiváncsian, érdekelt, hogy mégis mennyi vetélytársam van.

- Eddig csak 2 – en, te vagy a 3. , de kívánok sok sikert neked is.  Most menj órára- ült vissza a bőrszékébe. Felálltam a székből, mosolyogva elköszöntem , majd becsuktam magam mögött az ajtót. A nap hamar elment, annak ellenére, hogy hétfő volt. Utálom a hétfőt!! Bár kinem? Egésznap azon rágódtam, hogy remélem én leszek a „kiválasztott“.

Lent ültem a nappaliban a zenecsatornákat kapcsolgattam, mikor egyik pillanatban megcsörrent a telefonom...